Helló!
Osztozzatok velem egy huncut félmosolyon, hiszen harmadik évébe lépett a Preprocessor! Lássuk, mivel indítottuk a januárt – és hogy mit várhatunk februártól...
Bruce Bueno de Mesquita & Alastair Smith – Diktátorok kézikönyve
Első ránézésre ritkán logikus, hogy a nyilvánvalóan korrupt, csaló, hazug, [illeszd ide a kedvenc negatív jelződet] politikusok hogy maradnak hatalmi pozícióban olyan sokáig. Hogy lehet egy erőforrásokban gazdag ország lakossága szegény? Hogy lehet egy rendszeres természeti csapások által sújtott terület felkészületlen az N+1-edik alkalommal is? Hogy kaphatnak egy gazdasági összeomlás során a milliomosok segélyt, amíg a kis cégek tönkremennek?
Az ilyen vezetőket és szituációkat szeretjük démonizálni, hogy aztán nyugodtan hihessük: mi nem tennénk ilyeneket. Pedig ha alánézünk, akkor vannak azért a politikának is szabályai, amiket a vezetőknek be kell tartaniuk. Sőt: mivel ezek általános “uralkodási szabályok”, ezért az üzleti, családi, vagy szinte bármilyen szervezeti életre vonatkoznak. És addig nem érthetjük meg (és pláne nem tehetjük “rendbe”) a hatalmi viszonyokat, amíg nem értjük a szabályokat. Úgyhogy a hónap legfőbb (és egyetlen) kézikönyvében ezekről tanulhatunk egy kicsit.
Rendszerváltás: Rendszertelenedés
A hónap egyik szösszenete A kiégés elkerüléséről szólt. A benne szereplő gondolatok pedig olyan mély nyomot hagytak, hogy utána a menetrend szerint várható második könyv már nem is érkezett. Szándékosan. Szó szerint visszatartottam magam a rápörgéstől, mert be kellett látnom, hogy egy csomó gyomoridegem innen származott.
Így utólag belegondolva abszurdnak tűnik, de az elmúlt két évben többször is felmerült bennem az a gondolat, hogy "Ez a könyv túl hosszú, lehet inkább nem az kéne, hogy következzen a sorban, mert akkor nem leszek meg vele időre". Időre, bazdmeg! Mintha azt nem én szabnám meg, hogy mikor van az "időre". Mert persze, oké, én is ismerem a tanmesét, miszerint azok a diákok, akik mennyiségre gyártották a vázákat, azok a végére minőségben is jobbra voltak képesek, mint akik eleve csak egy-egy minőségi darabot céloztak meg. De azért ennek is van egy határa.
Vagy mondjuk inkább úgy: itt is számít, hogy mennyire hosszú távon tervezünk. Hiába gyártom a heti vázát, ha ezzel odáig égetem magam, hogy akár abbahagynám az agyagozást. Ha viszont a lassabb iramot tovább bírom, akkor az a végére abszolút értékben még úgy is több vázát produkál. Heti egy poszt két évig az kb. 100. De ha csak két évig bírom, akkor 100 is marad. Viszont havi egy poszt, de ötven évig, az 600. Értitek, na.
Ennek fényében azt az ajándékot adom magamnak, hogy innentől kezdve nem lesz megkötött posztolási menetrend. Ettől természetesen továbbra is ugyanilyen komolysággal és elszántsággal fogok foglalkozni az egész Preprocessor projekttel. De ha ezen belül, teszem azt, hanganyag/videó/előadás gyártásra is kellene energia; vagy egy vaskosabb könyv emésztgetéséhez kellene több idő; vagy a már olvasottak egymással való összevetéséhez kellene a hátralépés; akkor ezek után ezeknek is lelkiismeret-furdalás nélkül szeretnék teret engedni. Ehhez kapcsolódóan pedig a "görcsösen minden hónap elsején megy a hírlevél" futószalagról is leugranék. Legközelebbtől már majd akkor küldök, ha összejött annyi tartalom (vagy akad valami egyéb közlésre érdemes).
A lényeg: ezek után is ugyanilyen minőségű, és akár változatosabb formában is megjelenő tartalmakra számíthattok tőlem – de lehet, hogy egy kicsit lassabban. Nem biztos, de lehet. Igyekezni fogok, hogy megérje kivárni. Mindezt pedig csak azért írtam ki magamból ilyen szószátyár módon, mert hátha valakinek a mögötte megbújó gondolatmenet is segít...
Nade most vissza a szokásos(abb) műsorhoz egy hírlevél-exkluzív szösszenettel:
Egy futó gondolat a hátralépésről
Biztos sokan ismeritek azt a gyakori életmozzanatot, amikor megtörölgetjük a szemüvegünket, sokszor jobb híján a pólónk alját használva. Na, hülyén hangozhat, de számomra ez a meditáció. Illetve még általánosabban: ez az, amikor nem kell annyira kapkodnom, hogy ne érjek rá rendszeresen és nyugodtan hátralépni, és meggondolni, hogy tényleg azt kéne-e csinálnom, amit épp csinálok. Vagy hogy azt kéne-e akarnom, amit akarok.
Ilyenkor nem változik a lencsém dioptriája – az inkább az olvasás, amitől gyakorlatilag szó szerint más szemmel láthatjuk a világot. De hiába csiszolom a lencsémet élesre és kristály tisztára a sok olvasással, ha aztán hagyom, hogy a külvilág pora, illetve a saját egóm zsíros, szempillás, bőrhámladékos mocska telemaszatolja. Fujj!
Márpedig mindkettő teljesen természetes folyamat. Felesleges a világra haragudni, amiért egy esetleg inkompatibilis társadalmi értékrend pora száll folyamatosan a levegőben – és ugyanilyen felesleges magunkra haragudni, amiért az egónk a magasztosabb ideálok ismerete ellenére is inkább komfortkaját és seggvakarást akar az értékes munka helyett.
De ugye attól, hogy nem haragszunk, még nem muszáj beadni a derekunkat. És higgyük el, nem beadni a derekunkat sokkal könnyebb, mint visszakecmeregni abból az állapotból, ahova a derekunk beadása vezet. Nem lesz szexi. Nem lesznek éljenző pom-pom lányok a helyszínen. De szerintem akkor is inkább érdemes az apró de rendszeres útvonal korrekciót választani az időnkénti kézifékes-farolós vészkormányzással szemben.
És nem muszáj ám ehhez semmilyen vallási vagy spirituális háttér, sem semmi konkrét technika vagy póz. Avagy az eredeti hasonlatot folytatva: nem haragszik majd meg senki, ha nem kimondottan erre a célra kifejlesztett optikai spray-t és mikroszálas kendőt használunk. Csak legalább arra hagyjunk magunknak elég időt, hogy a pólónk szélével megtörölgessük a lencsét – hogy megint tisztán láthassunk.
Üdv,
Dénes
|
|
|
|
